Nemrég néztem Dr. Gyarmathy Éva szegedi előadását arról, Hogyan tanuljunk és tanítsunk a 21. században. Jól elszörnyülködtem azon, amikor azt mondta, hogy nem mostanában kezdődött a virtuális valóság, hanem első lépésben akkor, amikor földművelőkké lettünk, és ezáltal röghöz kötődtünk, aztán feltaláltuk az írásbeliséget, és az íráshoz, a papírhoz kötődött a kommunikációnk, majd harmadik lépésként megalkottuk az oktatást, és padhoz kötötté vált a tanulás.
És én még azért üldözöm a gyerekeimet, mert különböző képernyők előtt ücsörögnek?! Hát nóóórmális vagyok? De tényleg?!
A tablet helyett nem könyvet kell a kezébe adnom, hanem még egy lépést hátrébb lépni, és kizavarni a kertbe, az udvarra, a valódi világba, hogy mozgásban legyen, miközben tapasztal, és így tanul. Gyarmathy Éva azt mondja, ha nem ezen az életközeli, mozgásos módon történik a tanulás, pikk-pakk kimosódik a megtanult tananyag, mert csak felületesen rögzül.
Mit tehetsz szülőként?
Hááát, ne rohanj be az iskolába, hogy követeld az oktatás azonnali reformját, mert kicsit sokáig fog tartani … Szülőként viszont segíthetsz neki még intenzívebben megélni a világot. Én is ezt próbálgatom: Megengedem neki, hogy diszkréten felrobbantsa a konyhát, hogy kísérletezzen a kerti növényekkel, hogy lyukat ásson valahol a kertben, hogy összeöntsön mindenféle löttyöket (a nem mérgező fajtából), hogy szögeket verjen be deszkákba, hogy a babáival vagy a legó figuráival megépítse és eljátssza a felnőtt létet, hogy saját igényeinek megfelelően átrendezze a szobáját, átpakolja a szekrényeit, hogy legyenek dolgok, amelyekért 100%-ban ő a felelős és ő viseli a következményeit.
Vagy akár előadjon egyszemélyes zenés-táncos-bűvészkedős műsorszámokat a családnak, cirkuszosat-akrobatikásat játsszon a trambulinban, igazi boltban vásároljon valamit igazi pénzen. És határ a csillagos ég, csak a fantáziátok szab neki határt!
Hajlamos vagyok megkímélni a gyerekeket olyan tevékenységektől, amelyeket én magam gyorsabban és jobb minőségben tudok elvégezni. De ezzel nemhogy nem teszek jót nekik, de egyenesen hátráltatom őket az önállóvá válásban, a tapasztalati tanulásban, abban, hogy próbákat kelljen kiállniuk, amelyeket sikeresen teljesítve felnézhetnek magukra és megünnepelhetik a sikereiket.
Néha viszont megálljt parancsolok magamnak, és próbálom megmutatni, hogy az iskolai tananyag, ha életet lehelünk belé, akkor akár izgalmas is lehet. Mert sütés-főzés közben grammokat, dekákat összeadni, alapterületet megsaccolni, hogy hány mézeskalácsot tudunk bepréselni a 3 különböző méretű tepsibe, arányokat számolni dupla adagnál simán lehet.
Vagy a középiskolásomnál akár időbeosztási, koncentrálási, stresszkezelési technikákat tanulni a tanulás vagy a diákmunka hatékonyságának növelésére vagy esetleg beosztási trükköket kidolgozni a mindig szűkösnek tűnő zsebpénz kezelésére.
És bár a gyerekeim nem hiszik el, hogy ezek tanulási helyzetek, mert túlságosan valóságosak, egészen biztosan elviszik magukkal, mert amit tapasztalati úton átdolgoznak magukon, azt biztosan nem fogják elfelejteni. Ellentétben az olyan tananyagrészekkel, amelyeket kötelező jelleggel, és egyúttal nulla érdeklődéssel szenvedtek végig.
Te milyen trükkökkel szoktál életet lehelni a tananyagba?
A cikkből készült videót itt nézheted meg YouTube csatornámon.
