„Vivi, most már felsős vagy, ideje lenne egyedül tanulnod!”
„De hogy csináljam?! Én nem tudom kikérdezni magam!”
Vissza a suliba. Minden ott folytatódik, ahol tanév végén abbamaradt. Épp csak az 5. osztályba csöngettek be. FELSŐ TAGOZATBA.
Napközi nincsen, maximum tanulószoba. A leckeírás még hagyján, az megyeget, mert ott is van felügyelet. Vagy elkészül otthon, most már lehet, hogy egyedül.
Mateklecke: pipa.
Nyelvtanházi: pipa.
Ez már rutinból megy négy év iskoláskodás után.
Természetből viszont megérkezik a felfújt bogyótermés, a burgonya gumóról történő szaporítása meg a kétnyári fejes káposzta. Egyszerre!!! És ezt megfejeli még töriből Ozirisz és Ízisz, papiruszon, hieroglifákkal.
Ezeket átlapozni: pipa.
Az összes képet megnézni: pipa.
Üldögélni fölöttük: pipa.
Na de mi marad meg belőlük?! Mondjuk az október eleji témazáróra?
Sok ötödikes ilyenkor találkozik először azzal a kimondott elvárással, hogy akár a tanulószobán ül, akár otthon tanul, ossza már be legyen szíves önállóan az idejét. Tartsa számon a feladatait, készüljön fel a dolgozatokra, és döntse el magában, mit, mikor és hogyan tanuljon.
Az, hogy a „pikk-pakk megoldom” és a „lefagyok vagy kifogásokba menekülök” végpontok között hol helyezkedik el, az addigi tapasztalatain, szokásain, képességein és az őt körülvevő rendszereken is múlik.
Mi?! – Nem, NEM ÍRTAM EL.
Az az ötödikes már születésétől kezdve folyamatosan keresi a rendszert, a rendszerességet, a visszatérő napi, heti, havi és éves mintázatokat. Ezek alapján szűri le magának, hogy mikor mi a teendő a környezetében. Először otthon, aztán a bölcsiben, az oviban, végül az iskolában.
Minden új mozzanat és tapasztalat árnyalja a képet. Ezekből lassanként leszűrődik, kikristályosodik benne valami arról, hogyan „kell”, „szabad”, „szoktak” vagy „lehet” tanulni.
Szóval amikor ötödik elején szülőként megnyomom a gombot – „Vivi, most már felsős vagy, ideje lenne egyedül tanulnod!” –, valami be fog kattanni neki.
És ez jó, mert van valami, amire támaszkodni tud. A kérdés csak az, hogy az eddigi tapasztalatok, amelyekhez hozzájutott, elég testhezállók-e számára. Elég mélyen érti-e, mit és miért csinál? Biztonságban érzi-e magát tanulás közben? Mer-e hibázni, kérdezni és segítséget kérni anélkül, hogy ezt kudarcnak élné meg?
Talán nem mindig tudatosan és nem mindig tökéletesen, de szülőként azzal is hozzájárultam ehhez a hosszú tanulási folyamathoz,
hogy ritmust adtam a reggeleinek, délutánjainak és estéinek;
hogy megvoltak a rituáléink hétköznapokra és hétvégékre;
hogy viszonylag hamar felismerte, mi az, ami nagyon fontos, ami „csak” fontos, és ami kevésbé az;
hogy fel tudta mérni, meddig mehet el a szabályok gumírozásával;
hogy megmutattam neki: néha várnia kell, nem lehet mindent azonnal;
hogy rávezettem: neki is kell erőfeszítéseket tennie;
hogy megtapasztalta, ott vagyok, ott vagyunk neki, ha nem megy valami, vagy ha szakad a cérna;
hogy újra és újra megmutattam saját magamon is: hibázni ér.
Ez mind kellett!
Ahhoz, hogy első osztályos korától kezdve egyre nagyobb felelősséget tudjon vállalni a saját dolgaiért és a tanulásáért.
Így már nem irreális elvárás, hogy én lépésről lépésre hátrébb lépjek a tanulást támogató szerepből, ő pedig egyre önállóbban
- előkészítse a tanszereit;
- eldöntse, melyik feladattal kezdi;
- megpróbálja értelmezni az utasítást;
- kisebb lépésekre bontsa a hosszabb feladatokat;
- észrevegye, ha elakadt;
- segítséget kérjen;
- ellenőrizze saját magát.
Ezek látszólag apró dolgok, valójában azonban alapvető lépések az önálló tanulás és a tanulás megszervezése felé.
Az önállóság így nem azt jelenti, hogy:
„Mostantól oldd meg egyedül!”
Sokkal inkább azt, hogy:
„Ezt a lépést már próbáld meg te! Ha elakadsz, segítek.”
A szülői támogatásnak ezért fokozatosan kell átalakulnia. Először együtt tervezzük meg a folyamatot. Később már csak kérdezünk, emlékeztetünk vagy visszajelzést adunk. Végül pedig egyre több döntést bízunk a gyermekre.Nem az a cél, hogy soha ne kérjen segítséget, hanem az, hogy felismerje:
- mit tud egyedül megoldani;
- mikor akadt el valóban;
- és milyen segítségre van szüksége.
Az önálló tanulás nem felső tagozatban kezdődik. Addigra már erős alapokra kell épülnie – sok apró, életkornak megfelelő lépésből.
És ha eddig nem így csináltad?
Akkor sincs késő.
Az önálló tanulás képessége felső tagozatban, középiskolában, sőt még felnőttkorban is fejleszthető. Nem késtetek le semmiről csak azért, mert gyermeked ötödik osztály elején még nem tudja tökéletesen beosztani az idejét, kiválasztani a megfelelő módszert vagy kikérdezni saját magát.
Ezeket a képességeket lépésről lépésre segíthetsz neki kialakítani.
Nem egyetlen nagy beszélgetéssel, és nem is attól, hogy gyakrabban hallja: „Légy önállóbb!” Hanem sok apró, az életkorának és az aktuális képességeinek megfelelő lépéssel.
A cél nem az, hogy szülőként teljesen kivonulj a tanulásból. És nem is az, hogy továbbra is te tarts fejben minden feladatot, dolgozatot és felszerelést.
A cél az, hogy a segítséged egyre kevésbé irányítás legyen. Sokkal inkább olyan biztos háttér, amelyre gyermeked támaszkodhat, amikor szüksége van rá.
Az önálló tanulás nem felső tagozatban kezdődik. De felső tagozatban sem késő tudatosan tovább építeni.
Ha még hiányoznak bizonyos elemei, az nem kudarc és nem végleges állapot. Inkább jelzés: ideje megmutatnod a gyermekednek, hogyan válhat fokozatosan a saját tanulásának irányítójává.
Te melyik tanulási feladatot bíztad már rá teljesen a felsős gyermekedre?
Ha érdekelnek a tanulással kapcsolatos témák, csatlakozz Tanulási gyorsítósáv FB-csoportomhoz.
Nézd meg FB-oldalamat az aktuális eseményekről és programokról.