— Működik az, csak rá kell segíteni!
Elmondom, én hogyan tanultam, megmutatom a bevált módszeremet, aztán egy kis biztatás, némi noszogatás… és már menni is fog neki.
Csakhogy Ő más, mint én. És a világ is, amiben tanul. Húsz-harminc év a különbség. Innen nézve néha a Vissza a jövőbe képkockái pörögnek a szemem előtt. De komolyan!
Telefon a kézben — tkp. egy egészen szuper számítógép —, amivel pillanatok alatt tonnányi információ elérhető. Szépen, strukturáltan, pontokba szedve. Bármikor, könyvtári nyitvatartási időn kívül is.
És még olvasni sem feltétlenül kell, mert egy digitális segítő a kiválasztott hangszínnel és stílusban elmagyarázza a választ. Újra elmondja, ha kérem. Egyszerűbben, példával, más megközelítésből, színesen-szagosan, ha kell.
Nem sóhajt fel, hogy „de hát ezt már háromszor elmondtam”. Nem néz közben ötpercenként az órájára. Nem lesz ideges attól, hogy még mindig nem értem. Folytatja szépen, türelmesen, amíg meg nem érkezik a megértés.
Ó, ha ilyen lehetőségeim lettek volna ennyi idősen, már régen bekopogtak volna a Nobel-díjjal! Olyanokat tudtam volna csinálni!!!
Vagy mégsem?!
Hááát, attól még, hogy mindenféle magyarázat gombnyomásra elérhető, még nem kerül a fejembe a tudás teljesen automatikusan.
Megnézem a videót, és megértem. Követem a levezetést, és nagyon is logikusnak hangzik.
Elolvasom az összefoglalót, és ismerősnek tűnik. Hát megy ez nekem, mint a karikacsapás, kérem szépen!
Aztán becsukom. Valaki megkérdezi, hogy is volt ez…
És hirtelen már nem is olyan egyszerű!
A kész válasz elérhetősége és a saját tudásom mégiscsak két külön dolog.
Ahhoz, hogy később önállóan is használni tudjam, nekem is dolgom van vele. Végiggondolni. Hozzákapcsolni ahhoz, amit már tudok. Felidézni. Kipróbálni. Észrevenni, hol bizonytalanodtam el, és visszatérni még egyszer. Vagy többször.
Ebben rengeteget segíthet a technológia. Kérdezhet, adhat példákat, segíthet gyakorolni. A válaszait persze ellenőrizni is kell. Viszont nekem kell megtapasztalnom, hogy segítség nélkül mire jutok.
És akkor jön a gyerekem: „De ha itt van minden a kezemben, minek dolgozzak vele?„
Ezt a kérdést szerintem érdemes komolyan venni. Mert egy gyerek számára teljesen érthető gondolat:
„Ha a telefonom megmondja, akkor minek kéne nekem is tudnom ezeket?”
Itt azért nem biztos, hogy sokat segít az, hogy „mert majd negyvenévesen hálás leszel érte”.
Persze, akkor most megyek, és elmagyarázom a Kicsinek, hogy milyen király lesz, ha naponta órákig küszködik, mert néhány évtized múlva olyan, de olyan, de olyan ember lesz belőle, hogy csak na!
Már csak két és fél évtized, és kész is van… 😉
Azt hiszem, én sem biztos, hogy ettől kapnék kedvet a szerdai matekleckéhez.
A saját fejlődését már most is éreznie kellene.
Hogy tegnap még nem tudta, ma pedig már akár el is tudja magyarázni. Hogy egy feladat, amibe először beletört a bicskája, másodszorra már sikerült. Hogy van ötlete, tud kérdezni, és képes utánajárni valaminek. Hogy az erőfeszítésének van látható eredménye.
És ekkor jön az én szülői feladatom!
Nekem is új ez a helyzet. Amikor én voltam tizenhárom, egészen más eszközök álltak rendelkezésemre.
A saját tapasztalataimból tudok meríteni, de közben meg kell ismernem azt is, ő hogyan boldogul.
Mi érdekli? Miért szeretne valamiben jobb lenni? Hol akad el? Tényleg nincs kedve hozzá, vagy nem tudja, hogyan kezdjen neki? És vajon az én bevált módszerem tényleg segít neki?
Lehet, hogy igen. Érdemes kipróbálni. Aztán megnézni, mi történt: könnyebben megértette? Fel tudta idézni? Önállóan is ment? Ha nem, kereshetünk más utat.
A cél, hogy legyen egyre több tapasztalata arról, ő hogyan tud eredményesen tanulni.
Ehhez vállalható kihívásokra is szüksége van. Olyanokra, amelyekben gondolkodni, próbálkozni, néha hibázni kell — és amihez kap segítséget, ha elakad.
Mert az erőfeszítés és a szenvedés nem ugyanaz. Attól, hogy órákig ül a könyv fölött, még nem biztos, hogy halad.
A választás szabadságát is tanuljuk. Mind a ketten.
Szeretném, ha sokféle helyzetben megtapasztalhatná magát. Mozgásban, alkotásban, beszélgetésekben, közös programokon és tanulás közben is. Hogy felismerje, mikor fáradt. Mikor kell szünetet tartania. Mikor érdemes még egyszer nekifutnia, és mikor jó, ha segítséget kér.
Hogy észrevegye, mikor használja a telefonját olyan dologra, amit ő szeretne — és mikor ragad ott úgy, hogy már maga sem tudja, miért görget tovább.
Ehhez persze idő kell.
Figyelem. Beszélgetés. És a saját példám is: én hogyan tartok szünetet, hogyan teszem le a telefonomat, hogyan kezdek hozzá egy nehéz és komplex feladathoz?
Szeretném, ha tudna néha kicsit lassítani. Megállni, és megkérdezni magától: ez akkor most jó nekem? Szeretném ezt? Mi legyen a következő lépésem?
A legjobbat kívánom neked a saját életedhez, Kicsim! És szeretnék úgy ott lenni melletted, hogy közben egyre jobban megismerd, mire vagy képes, mire van szükséged, és hogyan tudsz továbbindulni.
Nálatok hogy van ez?
Milyen közös szokás vagy tapasztalat segít a gyermekednek tudatosabban tanulni és dönteni?