Anyák napján mindig végigfuttatom tekintetemet a gyerekeimen: te jó ég, már ekkorák?! És itt nem is annyira a magasságukra gondolok, meg hogy már megint mehetünk szandált-nadrágot-pólót venni, mert a tavalyi jóidős készletből kilóg a lábujj, ha fel tudja húzni egyáltalán, a nadrág rég capri fazonra váltott, a póló meg lepattan a deltáiról …
Ez még mind semmi, mert az arckifejezése teljesen megváltozott, tekintete határozottságot sugall (ő már tudja, mi a dörgés…), hanghordozásában egyre több a mélység és a felnőttesség, és … nem hiszem el, csak egy év(ünk) maradt az érettségiig!!!
Azt hiszem, sosem vártam igazán, hogy eljöjjön ez a pillanat. Már vizualizálom az álmatlan éjszakákat, hogy akkor pontosan mi is itt a menetrend, és kivel mit mikor hogyan kell egyeztetni, mit kell megnézni még, és hová kell majd feltölteni a jelentkezéseket… hogyan is számítják a következő tanévtől a pontokat?!
És mi lesz még azután? Ha bejut. Oda, ahová eredetileg tervezte. Vagy legalább valamelyik hasonlóra. Az még messze nem a vége, mert még csak ott kezdődnek azok a próbák, amelyek megmutatják, jól osztottunk-szoroztunk-e, hogy tényleg képes lesz-e elvégezni, aztán munkát találni és kovácsolni a saját szerencséjét – a mi szerencsénkre (is).
Sokszor éreztem már, hogy talán kicsit gyakran szorongok a jövőjén, és engedni kellene végre, hogy kézbe vegye a dolgokat, és hogy felelősséget vállaljon döntéseiért a nagy, lakli kamaszom. De azt is látom, hogy nagy a tét. Még nem kapcsolhatom ki a készenléti üzemmódot …
Téged mi aggaszt legjobban kamaszod (tovább)tanulásával és jövőjével kapcsolatban?
