Körbekérdeztem, és legtöbben azt mondtátok, felnőttként boldognak szeretnétek látni gyermeke(i)teket. Én is így vagyok ezzel, valahogy mégis ott lyukadunk ki mindig, amíg a gyerekeim iskolába járnak, hogy azért a jegyeiknek tükrözniük kellene azt az elköteleződést és erőfeszítést is, ami majd hozzásegíti őket, hogy jó helyre kerüljenek be a felsőoktatásban, jó szakmájuk legyen, amit majd kedvvel csinálnak és boldogok szakmában és magánéletben egyaránt…
Szép új világ
Néhány éve én is kicsit meghasonlottam magammal, mert egy új világra, amelyet én nem ismerek, középiskolás fiamat 25-30 éves módszerekkel próbálom meg felkészíteni. Azt várom tőle, amit tőlem vártak általános és középiskolásként: tanulj jól, igyekezz minél több ismeretet felszedni, hogy jónevű egyetemre juss be olyan szakra, amellyel majd jól elboldogulsz: lesz egy jó szakmád, rendesen fogsz keresni, biztos munkahelyed lesz…
Az én régi, jól bevált(?) módszerem
És aztán végignézek saját életpályámon, ami nem kevés kanyarral és újbóli nekifutással van tele:
Jól tanultam általánosban és gimiben, aztán felvettek német szakra, majd felvettem a holland szakot is, mert nyelveket tudni nagyon megérte a 90-es években, aztán tanítottam kicsit egy gimiben, majd nyelviskolában és végül is jól kerestem, egészen addig, amíg olyan helyre nem költöztem, ahol a német nyelv már nem volt olyan népszerű …
És akkor elvégeztem az angol szakot, amivel már megint labdába tudtam rúgni a munkaerőpiacon, és onnantól már egy szinttel komolyabban, üzleti angol nyelvet kezdtem tanítani először nyelviskolákban, aztán egy cégen belül.
Ööö, lett egy kis bökkenő…
De egyre inkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez is kevés lesz hozzá, hogy kitartson nyugdíjas éveimig. Nem csak csökkenő motivációm miatt, de amiatt is, mert azt láttam, hogy a nyelv tudása, mint végső cél egyre inkább háttérbe szorul. Sokkal inkább a nyelv, mint eszköz a tanuláshoz és önfejlesztéshez az új irány.
És ekkor kezdtem el azt a hosszú folyamatot, amelynek hatásaképpen a nyelvet már csak mint eszközt használom a munkám során. Facilitátor, tréner, coach lettem, és tanulási hatékonyság fejlesztő. Jól hangzik, nem?
Anyukámnak, aki lelkemre kötötte, hogy tanuljak keményen, nehezen magyarázom el, mivel is foglalkozom, így leegyszerűsítve inkább csak azt szoktam mondani, tanítok és tanulni segítek. Mert végső soron még mindig tanítok. Középiskolásokat, egyetemistákat, felnőtteket. Készség- és képességfejlesztéssel foglalkozom. JELENLEG.
Nincs megállás!
És ezt azért mondom, mert bár nagyon élvezem, amit csinálok, a régi tudásba mindig belegyúrtam az új tanulásaimat, tehát magasabb szintre tudtam emelni. Azt viszont még mindig érzem, hogy van hová fejlődni, és az is meggyőződésem, hogy nem csak én fogom meghatározni, mit csinálok majd 5-10 év múlva, hanem az is, mi lesz az igény, mi az, amit helyettem már videók vagy a mesterséges intelligencia is meg tud csinálni.
Nekem kell majd meglátni, mi az, amivel hozzá tudok tenni a világhoz, és még meg is tudok élni belőle úgy, hogy felnőttként boldogan éljek.
És mi lesz a gyerekeimmel?!
A gyerekeimnek is azt kívántam, hogy boldogok legyenek. És nem hiszem, hogy van új recept! Pont ugyanazt a bizalmat és szabadságot kell, hogy megkapják ehhez, amit én magam is kivívtam középiskolásként, egyetemistaként, hogy abban a világban, amibe megpróbálok felnőttként belenőni, eldönthessem, melyik utat választom, mit akarok csinálni, ehhez milyen lehetőségek adottak.
És vállaljam érte a felelősséget. És ha valami nem működik, vagy nem elég jó, akkor be merjem vallani magamnak, hogy hibáztam, levonjam a következtetéseket, és ezek ismeretében menjek tovább.
Nehéz ezt kimondani, de ezt a felnőtt életet kívánom mindkét gyerekemnek.
Ami NEM LESZ KÖNNYŰ, nem is mindig lesz boldog, de értelmes, jelentőségteljes és önálló döntéseken alapuló, ezért reményeim szerint MÉGISCSAK BOLDOG ÉLET lesz.
És Te, milyen életet kívánsz neki, ami felnőttként boldoggá teszi?
A cikkből készült videót itt nézheted meg YouTube csatornámon.
